Mintha a művészet szerepe jelentéktelenebbé zsugorodott volna. Mintha hangját halkították volna  a társadalom zajosabb eseményei, s nehezen találna magára a tudomány és a technika szédítő „mágiája” mellett.

Az élet gyorsuló ritmusát próbálja követni, s néha elmarad vagy utat téveszt, máskor nagy örömünkre  konvergál.

Keressük a művészet helyét a világban, s keressük magunkat a művészetben. Nem félünk a tévedésektől, de nem akarunk tévedni. Keressük a művészetben az embert, szólunk hozzá és érte, s lázadunk ellene és érte. És szeretnénk, ha nyelvünket mind többen értenél.

Csak ez adhat hitelt munkánknak, csak művészetünk etikai és humanitás-tartalma mentheti formanyelvünk oly gyakori bizonytalankodásait s dadogásait.

Húsz éve festek és húsz éve hiszem a művészet ember- és társadalomformáló erejét, s hiszem, hogy bármiféle miszticizmusba menekvés nem más tehetetlenségnél, gyengeségnél.

És tudom, hogy a kudarcok és újrakezdések törvényszerűek. Megtorpanunk és továbblendülünk, vereségeket szenvedünk,  majd  újból  elölről  kezdünk mindent, és  nem  hiába !

Ezt teszem, hiszem és tudom már húsz esztendeje. Ezt tennem, hinnem és tudnom – kötelesség.

(Mohácsi Ferenc, 1967.)